Letisztult és konstruktív térábrázolást látunk Székács Gergely kompozícióin - csendes, harmonikus időtlenséggel felruházva; bravúros kolorittal megjelenített, minden felesleges gesztustól megszabadított meditatív szín-terek tűnnek elő a képeken. A kiállításon látható "szín-tér"-sorozat munkáin az emberi jelenléttől megfosztott belső terek metafizikus hangulatot árasztanak. Az ábrázolt téma (asztalitenisz sportcsarnok) valójában festészeti alkalom az alkotó számára, hogy homogén tér-idő egységet sugalló, szuggesztív térbenyomásokat közvetítsen segítségükkel. Székács a narratíva minimumra redukálásával az abszolút értelemben vett teret engedi érvényesülni, amelynek eredményeként sajátos karakterű harmónia áll elő. A színes síkfelületekből összetett tárgyak feloldódnak, és megnyílnak a befogadó tekintet előtt, ahol a megjelenített dolgok egymáshoz, valamint a fizikai tér egészéhez való viszonya jelöli ki a kép saját terét. A sík színmező, a forma az uralkodó elem - az ürességtől kongó terekből elvont emberi egzisztencia hiánya abszolút érvényre tör. A tárgyakat színfelületek képviselik, amelyek az üresség és az elvont térpoétika hatására csaknem absztrakt összetevőknek hatnak. Székács Gergely festészeti kísérleteinek következménye a figurális összetevőkből álló, metafizikus hangulatú kép, amely valami saját magán túlit reprezentál. A kiállítás január 2-ig látogatható.

Hozott anyag?

Nagyapám festményei közt felnőve kicsit determináltnak éreztem azt, hogy a kreatív tradíciót folytatva én is festő legyek - persze ezt előbb megtagadtam, hallani sem akartam a dologról, aztán azon vettem észre magam, hogy végigrajzolom az órákat a gimiben, és unok mindent, ami nem rajz... Nem volt menekvés.

Saját hangnem?

Nem szeretek narratívával és figurációval dolgozni, sőt kimondottan akadályoz és idegesít, amikor illusztratív módon próbálom megközelíteni a témám. A tér egysége, a színek letisztult ábrázolása érdekel. A technikai fogások birtokában sok-sok ötletem volt, de a formai kivitelezés még kissé labilis volt előttem... Ez körülbelül olyan érzés, mint amikor ott van melletted a kanál, a kés, a villa, és elkezdhetnéd végre az ebédet, de kellene még só, bors...

Ping-pong, heuréka?

Amikor mindez tisztázódott bennem, váratlanul felfedeztem a ping-pongot (jó ideje asztaliteniszeztem már akkoriban). Sosem ujjongtam a sportábrázolásért, de a sportcsarnok hangulata nagyon inspiratív lett, teljesen megfogott a tér egysége. Színnel, reflexekkel próbálok játszani, ezzel egyfajta időtlen teret létrehozva.

Metódus?

Alapos terepszemlét tartok munka előtt Sosem fotózom, mindig vázlatokat készítek.Több órát is eltöltök a helyszín tanulmányozásával, s csakis akkor fogok bele a munkába, amikor már biztos a megfigyeléseimen alapuló bázisom.

Mood?

Bemegyek a műterembe és egyszerűen csak nézegetem a képeket, aztán leülök, zenét hallgatok, olvasgatok - a lényeg, hogy ott vagyok egy térben a festményekkel, megpróbálok teljesen ráhangolódni a vásznakra... aztán lassan megszűnik minden, "bekerülök a képbe" és onnantól kezdve már csak az létezik.

Inspiráció?

Árnyék: Rembrandt; dinamizmus: Goya; szín: Van Gogh; struktúra: Rothko. Könyv? Kurt Vonnegut: Kékszakáll.